Mikor csúszott ki a lábad alól a talaj?

Lehet, hogy nem az a baj, hogy nem tudsz koncentrálni.

Lehet, hogy nem elfáradtál. Lehet, hogy túl régóta mész olyan irányba, amerre már nem is akarsz.

Nagyon sokszor látom, hogy valaki úgy érkezik hozzám: szétszórt. Fáradt. Egyszerre száz dolog jár a fejében. Nehezen koncentrál. Már azt sem tudja igazán, merre induljon.

Ilyenkor van egy kérdés, amit szeretek feltenni:

„Szerinted mikor csúszott ki igazán a talaj a lábad alól?”

Nem azt kérdezem, mi történt tegnap.

Hanem hogy hol kezdődött az egész?

És érdekes módon, amikor erre nem egy gyors, udvarias választ várok, hanem tényleg arra koncentrálok, hogy ez zsigerileg betaláljon és hagyok időt gondolkodni, szinte mindig előkerül valami.

Egy családtag elvesztése.

Egy lassan tönkrement házasság.

Egy főnök, aki évek óta nyomás alatt tartja.

Egy munkahely, ahol napról napra kisebbnek érzi magát.

Egy családi kapcsolat, ami folyamatosan leszívja őt.

Egy fel nem fedett trauma.

Vagy valami, amiről szerintem sokkal kevesebbet beszélünk:

a céltalanság.

Amikor az ember már nem tudja, miért kel fel reggelente.

Teszi a dolgát. Dolgozik. Bevásárol. Elintézi, amit kell. Gondoskodik másokról. Válaszol az üzenetekre. Túléli a hetet. Elmegy a kötelező szabadságaira, kötelezően nyaralni.

Kívülről akár teljesen rendben is lehet az élete.

Belül viszont már régóta csak sodródik és ismétli a feladatokat újra meg újra.

És szerintem itt követünk el egy nagy hibát: rögtön azt akarjuk megfejteni, hogyan legyen kevésbé feszült, hogyan koncentráljon jobban, hogyan aludjon jobban, hogyan bírjon még többet.

Pedig néha előbb egy egészen más kérdést kellene feltenni:

Mi történt veled?

Hol hagytad el azt az embert, aki még tudta, hogy mit szeretne?

Mikor kezdtél el inkább alkalmazkodni, túlélni és sodródni ahelyett, hogy mentél volna valami felé?

Mert van, amikor nem még több fegyelem hiányzik.

Hanem egy irány. Egy olyan, ami igazán felpezsdít. 

És talán az első lépés nem az, hogy gyorsan megpróbálod összeszedni magad.

Hanem hogy egy pillanatra megállsz, és megkérdezed magadtól:

„Ha teljesen őszinte vagyok magammal… mikor csúszott ki a talaj a lábam alól?”

Lehet, hogy meglepően pontosan tudod majd a választ.

Ha holnap semmi nem változna, és pontosan így telne a következő öt éved is… megijesztene?