A lélekhez értek, a lélekhez tudok beszélni

Sok éve figyelem az embereket.

Talán mindig is jobban érdekelt, hogyan működik egy ember belül, mint az, hogyan működik a teste.

Amikor valaki leül velem szemben és mesélni kezd, sokszor nem csak azt hallom, amit éppen elmond.

Látom, hogyan gondolkodik saját magáról.

Milyen mondatokat ismétel újra és újra.

Hol veszítette el az önbizalmát.

Milyen ősrégi mintákat cipel még mindig magával.

És néha egészen erősen kirajzolódik előttem, hogy hol kezdődhetett az egész.

De van valami, amit az évek során megtanultam:

nem lehet minden felismerést egyszerűen odaadni valakinek.

Mert van, amire az embernek saját magának kell rájönnie.

Különben csak az én válaszom lesz.

Nem az övé.

Viszont az utóbbi években valami mást is egyre gyakrabban látok.

Van, amikor még nem lehet a nagy dolgokkal kezdeni.

Mert az ember annyira feszült.

Annyira kimerült.

Annyira pörög az elméje.

Olyan régóta nem alszik jól.

Annyi mindent próbál egyszerre elviselni…

…hogy hiába szeretnél vele a toronyban beszélgetni, előbb el kell halkítani egy kicsit a zajt.

Talán ezért talált meg engem annak idején ez a különös pálya is.

Engem sosem maga az ékszer érdekelt igazán.

Mindig az ember érdekelt, aki viseli.

És minél többet dolgozom emberekkel, annál biztosabban érzem:

a testet és a lelket nem szeretném két külön történetként nézni.

Mert néha a lélek kiabál.

Néha a test.

És néha csak akkor kezdjük érteni az egyiket, amikor végre odafigyelünk a másikra is. 🤍